Emlékezés vitéz Priska József Tamásra
Az idei október 23-i megemlékezésekhez közeledve Lévai József írásával tisztelgünk a budafok-tétényi ’56-os hősünk emléke előtt.
2017-10-20

Ő volt a Wesselényi zászlóalj harcosa, a ”Kisfarkas”, a Royal szálló 1956. november 4-étől 10-éig tartó ostromának egyik védője és túlélője.

Ahogy kapcsolatot tud létesíteni a lélek a magasságban lévő Istennel, úgy találkozott Évának a lelke a börtönben raboskodó 56-os szabadság-harcos Priska József Tamás lelkével.

Valahol vidéken 1956. október 23-án hallották a rádióban, hogy Budapesten kitört a forradalom. Mindenki izgatottan a rádióhoz húzódott, és napokon keresztül figyelték a fejleményeket. A család kilenc éves kislánya, Évike elgondolkodott: „milyen bátrak azok, akik fegyverrel a kezükben szembefordulnak a gyűlölt rendszerrel… De jó volna találkozni ilyen bátor emberrel...”.

A forradalmat leverték. Telt-múlt az idő, és Évike az iskola elvégzése után Budapesten kezdett dolgozni. Munkatársnője egyszer arról beszélt, hogy időnként meglátogatja testvérét a Kozma utcai börtönben. Az volt a bűne, hogy részt vett 1956-ban a forradalomban, ezért 12 évre ítélték. Évából feltört a múltbeli érzés és kíváncsiság, ezért kolléganőjének felajánlotta, hogy szívesen elkíséri a beszélőre. Izgatottan készült a látogatásra, ahol csoda történt. A rács mögött várakozó elítéltek közül – ismeretlenül – Priska Tamás felé indult el. Ettől a pillanattól kezdődött el közöttük az egymásra figyelés és a lelki segítségnyújtás, amely idővel szerelemhez, a szabadulást követően pedig boldog házassághoz vezetett.

Priska József Tamást az 1950-es években az elnyomó rendszert bíráló verseiért kizárták az ország összes középiskolájából. Dolgozni is csak segédmunkásként helyezkedhetett el. Az ő megpróbáltatása már akkor elkezdődött, de nem keseredett el attól, hogy megbélyegzett lett. Segédmunkásként kiváló hőszigetelő szakemberré képezte magát.

1956. október 25-én munkahelyéről Budapestre küldték ügyeket intézni, ám itt ismerősei révén egyenesen a forradalom eseményeibe sodródott. Bár amikor a munkások szétverték a Sztálin-szobrot, a bokájához vágódott fémdarab megsebesítette, október 27-én, a Szabad Nép Székházban a mégis részt vett a Vöröskereszt gyógyszerszállítási feladataiban. Október 28-án győzött a forradalom. Az ÁVH-t felszámolták, a legkompromittáltabb kommunisták Moszkvába menekültek. Még ezen a napon, az Almássy téren több ezer forradalmár gyűlt össze, akikből megalakult a Nemzetőrség. Ugyancsak még e napon katonai alakulattá nyilvánítják az egybegyűlteket, és felveszik a Wesselényi zászlóalj nevet. Parancsnoknak Kovács Dezsőt nevezik ki, akinek a Farkas fedőnevet adnak. Mivel Priska Tamás sógora Kovács Dezsőnek, ezért ő a Kisfarkas fedőnevet kapja. A parancsnok biztosra veszi a szovjet ellentámadást, ezért elrendeli a VII. kerület körkörös védelmének a kiépítését. Október 31-re olyan sokan lettek, hogy a parancsnokság átköltözött a Royal szálló egy részébe. A szállóban a forradalmárokon kívül külföldi és magyar vendégek is voltak, akik az adott helyzetben ott szorultak. Egy francia házaspár azért jött, hogy az itt üdülő lányukat haza vigyék, de nem találták a zűrzavarban. Tamás, ismerve a vendégek lehetséges tartózkodási helyét, megkereste a lányt és a szülőkhöz vezette. Hálából a szülők Tamásnak felajánlották, hogy kimenekítik autójukon Franciaországba. Priska Tamás úgy érezte, hogy van még tennivalója a hazáért, és a helyén maradt a bajtársaival.

November első napjai csendesek voltak. A fontos teendők között volt a sebesültek összeszedése, az elesettek temetése, a védelmi pontok kiépítése. November 4-én a szovjet csapatok a hazaáruló Kádár-ellenkormány kérésére megtámadták a körülzárt Budapestet. A Kisfarkas a royalisták harcosaként kezében tartotta az élelmiszer beszerzését, a fegyverek elosztását, a lőszerellátást. Őrizte a zászlóalj két teherautóját és személygépkocsiját. Nyilvántartotta a fontos iratokat, amelyek megsemmisítéséről gondoskodott a kapitulációt megelőző hajnalon. 

A Royal szállót november 4-én az esti órákban támadták meg, a páncélos deszantosok. A forradalmárok olyan tűzerővel védekeztek, amely miatt a gyalogos katonák nem tudtak behatolni. A harckocsik a lángoló benzines palackok sokaságától megtorpantak. Mivel a korszerű harckocsikat Molotov-koktéllal csak szerencsés helyzetből lehetett leküzdeni (nehézfegyverzet és páncéltörő eszköz nélkül), a leleményességükkel tudtak eredményesen védekezni ellenük. Modovi Sándor századparancsnok maga által kiegészített tányéraknája képes volt letépni a harckocsi lánctalpát.  A Citadelláról ágyúval lőtték a Royalt, majd találatot kapott a kötözőhely, és 6-án többedmagával megsebesült Kovács Dezső, a parancsnok. A reménytelenné vált helyzetben 8-án a tanácsadó tisztek és a harcosok egy része az átvágott pincefalak között elszivárgott. A támadók 10-én reggel össztüzet zúdítottak a szállóra és környékére, amely után az oroszokat csend fogadta. Cselt feltételezve közelítették meg, majd elfoglalták a Royal szállót. Az elcsüggedt forradalmár fiúk a hallban a földön ültek, és a rájuk rontó oroszokat fásultan, félelem nélkül fogadták. Nem ugrottak fel és nem tartották fel a kezüket. Az oroszok kihajtották őket a pálmakertbe, és a sebesültekkel együtt könyörtelenül mindenkit agyonlőttek.

Priska Tamást a lábán lőtték meg. Egy idős pincér, aki ismerte, felszolgáló ruhába öltöztette és lesegítette a pincébe a külföldi vendégek közé. Az ott levő orvos bekötözte a sebét. Az oroszok forradalmárokat és sebesülteket kerestek a pincében. Tamást a külföldi vendégek közre fogva takarták, hogy ne vegyék észre a véres kötését. Így menekült meg és maradt életben a royalisták egyetlen túlélője, a Kisfarkas.

A fővárosban még több napig tartott egy-egy kis csoport ellenállása, külföldi segítségben reménykedve. Majd röpcédula-terjesztéssel, az utca kövezetére jelszófestéssel, sztrájkra szólítással jelezték a létüket a megmaradt forradalmárok – rejtőzve a Kádár-pufajkások elöl. Steiner Lajos volt az utóvédharcok kiemelkedő alakja, akit csak árulással tudtak elfogni.

Priska József Tamás, bár érezte, hogy veszélyben van, még 1957 tavaszán sem ment külföldre, mert ő is reménykedett, hogy a MUK (Márciusban Újra Kezdjük) mozgalom felébreszti a forradalmat. Vidéken, rokonoknál keresett menedéket. Így történt, hogy Salgótarjánban szemtanúja volt a tömegbe adott sortűz utáni állapotoknak. 1957. október 15-én, Szegeden legidősebb nővérétől akart átmenekülni a déli országhatárnál lévő ismerőséhez. Ám öt perccel éjfél előtt rájuk törtek a nyomozók, akik Tamást autóba gyömöszölve fogházba vitték. A terror módszere az volt, hogy egy-két hétig a kihallgatást megelőzően megalázták, megkínozták és kimerítettékék az embereket, anélkül, hogy egy szót is kérdeztek volna tőlük. Legtöbbször avas sósszalonnát dobtak be a cella padlójára reggel és este, hogy éhen ne halljanak.

Egy alkalommal rabtársát vérző fejjel, összetört kézzel, szétvert szájjal dobták be a cellába. Tamás megrágta a sósszalonnát, abból lepényt formálva az illető kínos ordítása közben a szájába helyezte … de a gondozás által életben maradt Tamásnak az Isten segített elviselni az embertelen állapotokat. A kiszabott 12 év börtönbüntetést keresztyén hittel élő emberhez méltó módon fogadta. A börtönben sós vízzel cigarettapapírra írt versei máig nagy értékűek, mert jól tükrözik az akkori állapotokat. (A verseiről későbbi írásunkban nyújtunk ismertetést.) Általa összeállított írásjelekkel rögzítette gondolatait, hogy őrzői előtt titokban maradjanak. A börtönben aktívan kísérletezett, a lehetőségek határáig.

Írásunk elején említettük, hogy az őt meglátogató Évával sorsuk összeforrott egy életre. Egymás gondolataiban éltek, ami által Tamás könnyebben viselte a börtön utolsó évét. 1965. október 15-én, 8 év után, a kiszabott büntetésből 4 évet elengedve szabadult.

Boldogan készítették elő házassághoz vezető jövőjüket. Nehéz körülmények között teremtettek otthont. A rendszer minden téren akadályozta őket. Nevelték két gyermeküket, majd az unokáik életét is gondozták. A rendszer megfigyelte a család minden tagját, és nehezítette munkába való elhelyezkedésüket. 1983-ban behívták a Rendőrfőkapitányságra és „kérték”, hogy az Illyés Gyula Társaságba beépülve végezzen megfigyelést és jelentsen. Ő, mint 56-os érzésű ember ezt határozottan elutasította.

Priska József Tamás a családi elfoglaltság mellett élethivatásának tartotta a forradalom emlékének a gondozását. A rendszerváltást követően, 1990-ben néhányadmagával alapítója volt a Magyar Politikai Foglyok Országos Szövetségének. A szövetség létét olyan fontosnak tartotta, hogy 1993-ban a XXII. kerületi 56-os bajtársakból helyi alapszervezetet hozott létre.                                                                                                                                                                                             Felkutatta a még élő 56-os forradalmárokat, akiknek segítséget nyújtott életkörülményeik javításához. Felkutatott 19 hősi sírt, intézte rendbehozatalukat és védetté nyilvánításukat. Négy éven át végzett ügyintézésével járult hozzá a kerületi 1956-os emlékmű elkészítéséhez, melyet 2001-ben avattak fel. A Royal Szálló hőseinek első emléktáblája az átépítés során ismeretlen gyűjtőhöz került, ezért második emléktábla készítését kellett megrendelni, melyet még élő társai jelenlétében 2003. október 20-án avattak fel. 2011-ben ő is hozzájárult a Budapesti Kitelepítettek Emlékműve megvalósulásához, mely sok fájó emléket átélt hozzátartozónak ad lelki megnyugvást. Feladatai elvégzéséhez nagy segítséget nyújtott felesége, Éva asszony, aki mindenben támogatta, és olyan átéléssel lett Tamás párja, mint aki részt vett a forradalomban.

Vitéz Priska József Tamás az 56-os forradalom Royal Szállót védő hőse, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének alapító tagja, a XXII. kerület díszpolgára, a kerület kulturális és politikai életének elismert személye, élete végéig hűséggel szolgálta hazáját.

„Semmilyen kitüntetésre nem vagyok olyan büszke, mint amelyet Tamás kezéből vehettem át!” – mondta Németh Zsolt, aki a magyar kormány nevében búcsúzott Priska József Tamástól 2013. december 7-i temetésén.

Özvegye, Éva asszony ma is a XXII. kerületi POFOSZ szervezet hagyományainak őrzője, aki együtt él az emlékekkel és aktív résztvevője a kerület politikai és kulturális életének. Kívánjuk, hogy Isten áldásával sokáig tudja őrizni és gondozni férje múlhatatlan történelmi emlékét!

 

2017.08.15.         -    Lévai József