Kisfarkas, a Wesselényi zászlóalj harcosa
Priska Tamás József felesége, Éva asszony a legnehezebb időszakokban is a férje mellett állt
2017-11-10

Budafok-Tétény díszpolgára, a Zagyvapálfalván született Priska József Tamás október 15-én ünnepelte volna nyolcvanegyedik születésnapját. A húszéves Kisfarkas – így hívták bajtársai az 1956-os forradalom és szabadságharc idején – véletlenül, a munkája kapcsán sodródott a forradalmárok közé, de attól a pillanattól kezdve élete meghatározó részévé vált az akkori pár nap és az azt követő, Kádár börtöneiben eltöltött nyolc év.

„– Mi voltunk a Farkas csoport. Sógorom (az akkoriban Farkasgazdának nevezett Kovács Dezső – a szerk.) szervezte meg a Wesselényi felkelő zászlóaljat, ahol az én feladatom volt az élelmezés, a fegyver- és egyéb ellátás biztosítása. A november 4-i szovjet invázió után a Royal Szállóba helyeztük át főhadiszállásunkat, ahol negyven-ötven fiatal sráccal harcoltam együtt. November 9-én estére minden lőszerünk elfogyott, így másnap mindenkit legyilkoltak a szovjetek, kivéve engem. Megsebesültem, de megmenekültem, mert ismerősöm volt a főpincér, aki a véres holmimat felszolgálóruhára cserélte, és levitt a külföldi szállóvendégek közé. Egy évvel később találtak rám a nővéremnél, Szegeden, ott tartóztattak le” – mesélte tíz évvel ezelőtt Priska József Tamás, amikor budatétényi otthonában beszélgettünk vele.

Mivel nagy erőkkel keresték azokat, akiknek lőtt sebe volt, Priska József Tamás hazautazott. Nem került a salgótarjáni sortűz áldozatai közé, mert sérülése miatt csak bicegve tudott járni, ezért a lövések eldördülése után érkezett a tüntetés helyszínére. Az áldozatok látványa, az ’56-ban történtek azonban egész hátralévő életét meghatározták.

Önként vállalt feladatai elvégzésében felesége, Éva asszony mindvégig oly önzetlen módon támogatta, mintha maga is részese lett volna az ’56-os eseményeknek. Elmondta, hogy férjét a fegyveres harcban való tevékeny részvétel és a Royal Szállóban okozott különösen nagy kár miatt 1957-ben tizenkét évre elítélte a hadbíróság. Ebből nyolc évet töltött az ország különböző börtöneiben, szökési kísérlete után négyet magánzárkában. Az általános amnesztia idején őt nem engedték szabadon, így csak 1965-ben szabadult harmad kedvezménnyel. Ettől kezdve élethivatásának tartotta a forradalom emlékének gondozását.

Hozzátette: 2013-ban elhunyt férje 1990-ben egyik alapítója volt a Magyar Politikai Foglyok Országos Szövetségének (Pofosz), melynek létét olyan fontosnak tartotta, hogy 1993-ban a XXII. kerületi ‚56-os bajtársakból helyi alapszervezetet is létrehozott, és haláláig ennek elnöke volt. Felkutatta a még élő forradalmárokat, közel húsz hős sírját rendbe hozattatta és védetté nyilváníttatta, sőt a sírokon lévő, fémből készült lyukas zászlót saját kezűleg festette meg. Az emlékművek és emléktáblák elkészüléséhez is segítséget nyújtott.

Az ötvenhatos veterán özvegye a mai napig tevékenyen őrzi és gondozza férje történelmi hagyatékát, ahogy az albumban lefóliázott, a börtönévek alatt a vécé betonperemén hegyezett ceruzabéllel, miniatűr betűkkel, cigarettapapírra írt verseit is. (Tamás Angéla)